Panaszlevélke újra…….

2010 november 13. | Szerző: Törpe |

 Hát igen. Szóval fogalmam sincs, hol kezdjem. Tegnap este nyilván más hangulatban voltam és fogalmam sincs mit is írtam. Valahol elkezdtem “alfánál”, de azt tudom, hogy nem jutottam el “omegáig”.

Nyilván most nem fogom tudni leírni ugyanazt, amit tegnap akartam. Nincs is hozzá hangulatom. Most egy fokkal jobban vagyok, nem annyira depis mint tegnap este. Egyébként mostanában esténként jön rám a szomorkodhatnék. Akkor, amikor már kint is sötét van, az ember (meg az ember lánya…) bevonul a lakásba. Munka után, az itthoni teendők után mondanám, hogy lenne pár óránk egymásra. Kicsit beszélgetni, odafigyelni, ilyesmi. Csupa apróság. Aztán valahogy még sincs.

Aki nem dolgozott gyárban, illetve három műszakban, az nem is tudja, milyen az. Hogy mennyit kivesz az emberből.

Én látom a páromon, hogy hazajön, üveges tekintet, néz ki magából, kell neki egy óra, mire “kijózanodik”. Ha éjszakás, az a hét teljesen kész. Szinte nem is látom, csak alvás közben. Reggel megjön, én elmegyek dolgozni. Ő lefekszik aludni, délben felkel, ebédel, tesz-vesz, elintéz néhány apróságot. Mire késő délután hazaérek, már újra ledől pihenni, hogy legyen ereje a következő éjszakához. Este mielőtt elmegy, váltunk két szót. És ennyi.

Most is alszik, én meg nem nagyon tudok semmit sem csinálni, mert zörögni nem akarok a lakásban. Kint az udvaron kertészkedtem egy kicsit. Még szerencse hogy vendégségbe megyünk amint felkel, így nem kell ebédet főznöm.

A héten én is beteg voltam, nem dolgoztam, így ráfoghatom, hogy most nekem is jogom van “lustanapot” tartani és pihenek egy kicsit. Így most újra nekiálltam blogot írni. Igaz, teljesen másról, mint tegnap. Talán nem is baj. Talán nem is volt véletlen, hogy tegnap lefagyott az oldal és így megsemmisült a panaszáradatom, amelyben az expasiaim és a jelenlegi kapcsolatom közötti különbségeket boncolgattam. Mind negatív, mind pozitív oldalról. Azt tudom, hogy nem jutottam a végére, csak már nagyon elegem volt tegnap este is abból, hogy tök egyedül töltöm az estéket, magamban romatikázom és kesergek.

De régebben sem volt ez másként, csak valahogy minden pasimnak más volt fontos, sosem én voltam az első. Valahogy mindig kifogtam azokat, akiknek volt valamilyen szenvedélyük. Igaz, sosem szerettem az unalmas pasikat, a szenvedélyt, akaratot, tüzet meg mindig sikerült megéreznem bennük. Az már más kérdés, hogy hosszú távon sosem én győztem, hanem az a bizonyos szenvedély….

Most értem el oda, hogy talán-talán 6 év után a jelenlegi pasimmal kezdünk összecsiszolódni és mintha mindketten ugyanazt akarnánk…. Nem könnyű. Bár állítólag engem sem könnyű betörni. De súrlódás nélkül nincs kapcsolat.

Az első komoly kapcsolatom például abba bukott bele, hogy sosem veszekedtünk. Olyan elvakultan szerelmes voltam, hogy mint a pincsikutya mentem utána és azt csináltam amit mondott. Sosem ellenkeztem, nem vitatkoztam. Nem is tartott tovább 1,5 évnél.

Egy héttel a 30. születésnapom előtt azt hiszem már sokkal racionálisabban vagyok képes gondolkodni. Már rég nem a szerelem áll az első helyen. A szeretet, az egymás iránti tisztelet és megértés, a bizalom sokkal fontosabb azt hiszem. És az, hogy bízunk abban, hogy együtt tudjuk majd leélni az életünket. Békében és szeretetben.

Most, amikor már a gyermekvállaláson gondolkodunk, mindig egy bölcs ember mondása jut eszembe: “Aki szerelmes, elvakul, csak egymásnak létezik két ember és kizárja a külvilágot, semmi más nem lényeges. Szerelmesen nem lehet gyereket nevelni. “. Kovács Ákos mondta ezt egy interjúban, amikor megkérdezték tőle, szerelmes-e még a feleségébe.

Ugyanakkor megfordul a fejemben, hogy ha 6 év együtt töltött idő (ebből 3 éve élünk együtt) után már “csak” ennyivel megelégszem, bírni fogom-e az elkövetkezendő évtizedeket? Vagy a gyerekek adnak majd erőt az élethez? (Már ha a Jóisten családhoz segít)

Szeretnénk felújítani a lakást. Babát is szeretnénk most már. A munka, a közös jövő építése, az ezen való örökös aggódás tölti ki az életünket. Az egymásra való odafigyelésre, gyengédségre egyre kevesebb idő jut. S ha már most nincs rá idő?!

Esküvőről is volt szó, meg is kérte már évekkel ezelőtt a kezemet. Én nem sietem el, de ahogy elnézem neki sem fontos…

Anyám kétszer elvált, szóval vannak élményeim a válásról, mégha gyermekként éltem is meg. Így nyilván inkább meggondolom kétszer is, hogy férjhez menjek-e. Bármennyire biztos a kapcsolatom, ha jól megvagyunk így, nekem nem létfontosságú az esküvő. Nyilván jólesett amikor megkérte a kezem, s nyilván jólesne egyszer felvenni azt a ruhát is. De csak emiatt inkább sohase legyen esküvőm.

Nem látok a jövőbe. Talán jobb is?!