Feléledés – régi blog újraélesztése

2012 február 22. | Szerző: Törpe

Te jó ég! Lassan egy éve hogy nem írtam……

De tényleg. Miért is éreznek az emberek kényszert az írásra?! Pontosabban fogalmazva: blogírásra? A modern kor újabb vívmánya? Ez is biztosan az öregedés első jele, de én még mindig jobban szeretek könyvet olvasni….. Írni ugyan mindig szerettem, gyermeki álmaim közé tartozott hogy író vagy költő leszek….. A realitások mezejére lépve persze teljesen más irányt vett az életem…..

Aztán mindig történik valami, ami írásra késztet. Jelenleg némi kényszerpihenőnek is nevezhetném, ami – most már – hetekre lakáshoz köt. Szigorú pihenésre vagyok ítélve és persze ne idegesítsem magam és ne is gondoljak a munkámra és a munkahelyemre….. Ami nem könnyű, mert még életemben nem voltam huzamosabb ideig táppénzen, ha néha 1-2 napra ágyhoz döntött a nátha már attól is lelkiismeret-furdalásom volt. Most meg már pláne. Így aztán különböző módon próbálom elütni az időt és nem gondolni sem a betegségemet kiváltó okokra, sem annak esetleges következményeire…..

Így jutottam arra az elhatározásra, hogy hát akkor írjunk! Ehhez általában nekem is idő és csend kell. Viszonylag nyugodt lelkiállapot, no meg az, hogy tudjam: nem az van, hogy na jó leülök egy félórára, de aztán rohanás főzni, mosni, porszívózni… Mert mire belekezdene az ember lánya, már abba is hagyhatom, mert vár a teregetnivaló, a főznivaló. Gyerekeket még nem említhetek, az még nincs, tehát esetemben törp-ördögökre nem foghatom az időhiányt.

A modern kor vívmányára visszatérve, azt hiszem rájöttem. Igen, ez a rohanó világ teszi ezt velünk: reggel késve kelünk, rohanunk a gyerekkel az óvodába, iskolába, rohanunk a munkába, rohanunk haza, sietve főzünk, hétvégén sem érünk rá leülni és beszélgetni. Esténként sincs egymásra fél óránk hogy megkérdezzük a társunktól, milyen volt a napja. És akkor még a barátokat nem is említettem. Barátaink addig vannak, amíg meg nem állapodunk. Utána már jön a gyerek, egyáltalán nincs időnk vagy csak évente egyszer összejárni. Rosszabb esetben a régi barátok lemorzsolódnak (mert esetleg ők még/már más életritmust élnek mint mi). S mi marad? Ünnepekkor felhívjuk egymást, a kötelező köszöntés és pár szó csevegésre jut időnk. Aztán “bocs, de rohannom kell”.

S mikor valami okból mégis magunkba roskadva ülünk otthon, észrevesszük hogy jéééé de csönd van, hova rohanjak, nincs itthon senki. Mi történik ha nem lesz délben ebéd és fél egykor ebédelek? Semmi. Ki veszi észre ha ma nem porszívózom majd csak holnap reggel? Hiszen csak magam vagyok itthon napok óta, a kutya sem néz rám. Illetve ez nem igaz, mert a kutyáim legalább törődnek velem. De hát ekkor jön az hogy beszélgetnék valakivel, no de kivel? Hívjam fel a barátnőmet, akivel egy éve nem beszéltem már, mióta megszületett a kisbabája? Mindenki szül vagy babázik…. Vagy karriert csinált külföldön.

De megkérdezem tőletek így tél végén, várva a tavaszt: meg szoktatok-e állni egy percre? Felnézni hogy jé de szépen süt a nap vagy hogy bújnak már a tavaszi virágok. Pedig ilyen apróságoknak is lehet örülni.

Évekkel ezelőtt, mikor beköltöztünk a családi házunkba, még nagy volt a lelkesedésem és ültettem a kertbe tavaszi virághagymákat. Nárcisz, tulipán, krókusz, hóvirág. Ők minden évben kibújnak és virágoznak, azonban az utóbbi években szinte úgy teltek el a tavaszi hónapok, hogy nem emlékszem láttam-e a virágaimat. Csak rohanás, rohanás és összefolyt az idő..  Ma délelőtt kint voltam az udvaron és észrevettem hogy már hajtanak a növények. Én magam is elcsodálkoztam, mert olyan helyeken bújnak, hogy már nem is emlékeztem, hogy oda is ültettem virágokat.  Elhatároztam hogy igenis hétvégén szakítok pár percet arra hogy nem foglalkozom senkivel, hanem kimegyek és a növényeket fogom nézegetni.

Amikor átrohanok a városon gyalog, van néhány utca, ahol nagyon szépen rendben tartott kis virágoskertek vannak. Mindig meg is jegyzem hogy milyen szép és milyen jó lehet nekik, hogy van rá idejük. Nos igen, valaki azt gondozza. De vajon kimegy-e közben megcsodálni a művét? Vagy ők is csak a járókelők kedvéért tartanak díszkertet? Hát ha nekem egyszer lesz egy szép nagy kertem, nem azt akarom hogy az utcabeliek bámulják. A magam örömére szeretném gondozni. S ha több időm nem is lesz, de legalább nyári hétvégéken kiülök az udvarra és a reggeli kávémat a virágaim között fogom meginni. Szép álmokat!

Blog, nem blog

2011 április 5. | Szerző: Törpe

 Na azért nem egészen, de tény, hogy a blogírást nem nekem találták ki! Másodszori nekifutásra sem jön nekem össze a rendszeres írás. Pedig valamikor “fiatalabb” koromban imádtam írni. Verset, esszét, bármit. Ami épp eszembe jutott. Még nemrég a barátnőmet is sikerült (szintén a harmincadik) születésnapjára meglepnem egy verssel. De az, hogy én naponta (hetente, havonta?!) leüljek a gép elé és írjak.. Sajnos úgy látom nem meg. Főleg, hogy munkámból kifolyólag is egész nap a számítógépet ütöm, mire hazaérek, örülök ha nem kell ideülnöm elé.

És még gyerekem sincs, mert néha úgy érzem, most sincs semmire sem időm, de mi lenne ha egy pár éves után kellene még futkároznom, takarítanom, fürdetnem, etetnem?! Magammal sem tudok törődni néha…. Viccet félretéve nem mintha nem örülnénk a gyereknek, így harminc-negyven között ugyebár… Mert hogy ilyenkor már illenék 1-2 gyerekes anyának (és apának) lenni. Kötelezően előírva.

Csak valahogy nekünk ezt a természet nem akarja előírni. Na, mindegy. Megint elkanyarodtam. Látjátok mennyi mindenről lehetne írni?

Aztán valójában arról akartam, hogy ezt a blogomat is valószínűleg ki fogom törölni előbb-utóbb, úgy mint a korábbit. Azzal sem nagyon bírtam. nem is nagyon olvasta senki. Arról nem beszélve, hogy ha meg mégis elolvassa valaki, még a végén rám ismernek…. Munkatársaim jönnek mindig ilyen hülyeségekkel, hogy a főnökeink még azt is le tudják nyomoztatni, hogy én milyen oldalakon szörfözök, ki vagyok, mit csinálok, mi érdekel, stb. stb. Bár már a mai világban, minden lehetséges.

Jó éjt!

Két nap múlva karácsony

2010 december 22. | Szerző: Törpe

 A szöveg kicsit sablonos, de a lényeg benne van. Ha lehetek kicsit önző, én egy kicsit boldogabb új évet szeretnék. (De az ember mindig többet akar…)  Mondjuk nem bánnám ha pl. eggyel többen ünnepelnénk jövőre. 🙂

Ígerem ez most nem lesz depis szöveg, csak egy kicsit panaszkodós.

Remélem, azért itt már nagyjából mindenki az ünnepekre készülődik otthon és nem a munkahelyén fogja ideje nagy részét tölteni. Úgy mint én…. Ilyen év még nem volt, hogy egyetlen egy napot sem tudok Karácsony előtt szabadságra menni!

Aztán itt vagyok már harmincéves fejjel minden évben megígérem anyukámnak hogy besegítek, ne neki kelljen minden süteményt megsütnie. Hát tessék. Már pedig én éjjel nem fogok sütni.

Még takarítanom is kellene! Majd 24-én délelőtt még kisuvickolom a szobákat, mielőtt berakjuk a fenyőfát. Oké, nagytakarítás azért volt. Rájöttem, hogy tényleg öregszem, pár éve (nő létemre…) nem voltam az a takarítós fajta. Na jó, amit muszáj, az oké, de hogy én minden hétvégén mindent sikamika, stb. Emlékszem kamaszként anyu is sokat veszekedett velem hogy rakjak már rendet a szobámba. (Már akkor is vallottam az elvet, hogy a zseni a káoszban látja a rendet….)

Úgyhogy fogom és kiköltöztetem hozzánk anyut, süssön nálunk! Elvégre úgyis nálunk fogja tölteni az ünnepeket. (nehogy már egyedül szomorkodjon szenteste)  

Ő már nem is dolgozik, akkor teljesen mindegy, hogy csak 24-én jön-e el vagy már két nappal előtte. Úgyis olyankor azon dohog, hogy mindent megfőz, megsüt, aztán dobozolni kell. Hát most megoldjuk (legalább) ezt a problémát. Nem a sütit hozzuk kocsival, hanem a szakácsnőt!

A kutyák miatt mi nem tudunk olyan könnyen mozogni, meg a családi házban jobban el is férünk.Azon kívül hogy pénteken itthon leszek, hétvégén gyorsan karácsonyozunk, aztán hétfőn megint megyek dolgozni, szóval idén semmi karácsonyi hangulatom nincs, pedig most még hó is esett. Időm sem volt ráhangolódni. Egy hétvégén igyekeztünk minden ajándékot megvenni az egész családnak és én hétfőn döbbentem rá hogy te jó ég, pont az én kedves páromnak nem vettem az égvilágon semmit….

Úgyhogy még az ebédidőmet használom ki és rohangálok a megőrült belvárosban ajándékok után. Más években mindig szidtam azokat akik az utolsó pillanatra hagyták az ajándékvásárlást. Mert jó, egy-két apróságot még be kell szerezni, az más. Hát most én estem ebbe a cipőbe.

Úgyhogy majd szenteste leülünk a karácsonyfa alá, aztán szerintem el is bóbiskolok a fáradtságtól. Ajándék, halászlé, alvás. Kb. látom is a programot…

Panaszlevélke újra…….

2010 november 13. | Szerző: Törpe

 Hát igen. Szóval fogalmam sincs, hol kezdjem. Tegnap este nyilván más hangulatban voltam és fogalmam sincs mit is írtam. Valahol elkezdtem “alfánál”, de azt tudom, hogy nem jutottam el “omegáig”.

Nyilván most nem fogom tudni leírni ugyanazt, amit tegnap akartam. Nincs is hozzá hangulatom. Most egy fokkal jobban vagyok, nem annyira depis mint tegnap este. Egyébként mostanában esténként jön rám a szomorkodhatnék. Akkor, amikor már kint is sötét van, az ember (meg az ember lánya…) bevonul a lakásba. Munka után, az itthoni teendők után mondanám, hogy lenne pár óránk egymásra. Kicsit beszélgetni, odafigyelni, ilyesmi. Csupa apróság. Aztán valahogy még sincs.

Aki nem dolgozott gyárban, illetve három műszakban, az nem is tudja, milyen az. Hogy mennyit kivesz az emberből.

Én látom a páromon, hogy hazajön, üveges tekintet, néz ki magából, kell neki egy óra, mire “kijózanodik”. Ha éjszakás, az a hét teljesen kész. Szinte nem is látom, csak alvás közben. Reggel megjön, én elmegyek dolgozni. Ő lefekszik aludni, délben felkel, ebédel, tesz-vesz, elintéz néhány apróságot. Mire késő délután hazaérek, már újra ledől pihenni, hogy legyen ereje a következő éjszakához. Este mielőtt elmegy, váltunk két szót. És ennyi.

Most is alszik, én meg nem nagyon tudok semmit sem csinálni, mert zörögni nem akarok a lakásban. Kint az udvaron kertészkedtem egy kicsit. Még szerencse hogy vendégségbe megyünk amint felkel, így nem kell ebédet főznöm.

A héten én is beteg voltam, nem dolgoztam, így ráfoghatom, hogy most nekem is jogom van “lustanapot” tartani és pihenek egy kicsit. Így most újra nekiálltam blogot írni. Igaz, teljesen másról, mint tegnap. Talán nem is baj. Talán nem is volt véletlen, hogy tegnap lefagyott az oldal és így megsemmisült a panaszáradatom, amelyben az expasiaim és a jelenlegi kapcsolatom közötti különbségeket boncolgattam. Mind negatív, mind pozitív oldalról. Azt tudom, hogy nem jutottam a végére, csak már nagyon elegem volt tegnap este is abból, hogy tök egyedül töltöm az estéket, magamban romatikázom és kesergek.

De régebben sem volt ez másként, csak valahogy minden pasimnak más volt fontos, sosem én voltam az első. Valahogy mindig kifogtam azokat, akiknek volt valamilyen szenvedélyük. Igaz, sosem szerettem az unalmas pasikat, a szenvedélyt, akaratot, tüzet meg mindig sikerült megéreznem bennük. Az már más kérdés, hogy hosszú távon sosem én győztem, hanem az a bizonyos szenvedély….

Most értem el oda, hogy talán-talán 6 év után a jelenlegi pasimmal kezdünk összecsiszolódni és mintha mindketten ugyanazt akarnánk…. Nem könnyű. Bár állítólag engem sem könnyű betörni. De súrlódás nélkül nincs kapcsolat.

Az első komoly kapcsolatom például abba bukott bele, hogy sosem veszekedtünk. Olyan elvakultan szerelmes voltam, hogy mint a pincsikutya mentem utána és azt csináltam amit mondott. Sosem ellenkeztem, nem vitatkoztam. Nem is tartott tovább 1,5 évnél.

Egy héttel a 30. születésnapom előtt azt hiszem már sokkal racionálisabban vagyok képes gondolkodni. Már rég nem a szerelem áll az első helyen. A szeretet, az egymás iránti tisztelet és megértés, a bizalom sokkal fontosabb azt hiszem. És az, hogy bízunk abban, hogy együtt tudjuk majd leélni az életünket. Békében és szeretetben.

Most, amikor már a gyermekvállaláson gondolkodunk, mindig egy bölcs ember mondása jut eszembe: “Aki szerelmes, elvakul, csak egymásnak létezik két ember és kizárja a külvilágot, semmi más nem lényeges. Szerelmesen nem lehet gyereket nevelni. “. Kovács Ákos mondta ezt egy interjúban, amikor megkérdezték tőle, szerelmes-e még a feleségébe.

Ugyanakkor megfordul a fejemben, hogy ha 6 év együtt töltött idő (ebből 3 éve élünk együtt) után már “csak” ennyivel megelégszem, bírni fogom-e az elkövetkezendő évtizedeket? Vagy a gyerekek adnak majd erőt az élethez? (Már ha a Jóisten családhoz segít)

Szeretnénk felújítani a lakást. Babát is szeretnénk most már. A munka, a közös jövő építése, az ezen való örökös aggódás tölti ki az életünket. Az egymásra való odafigyelésre, gyengédségre egyre kevesebb idő jut. S ha már most nincs rá idő?!

Esküvőről is volt szó, meg is kérte már évekkel ezelőtt a kezemet. Én nem sietem el, de ahogy elnézem neki sem fontos…

Anyám kétszer elvált, szóval vannak élményeim a válásról, mégha gyermekként éltem is meg. Így nyilván inkább meggondolom kétszer is, hogy férjhez menjek-e. Bármennyire biztos a kapcsolatom, ha jól megvagyunk így, nekem nem létfontosságú az esküvő. Nyilván jólesett amikor megkérte a kezem, s nyilván jólesne egyszer felvenni azt a ruhát is. De csak emiatt inkább sohase legyen esküvőm.

Nem látok a jövőbe. Talán jobb is?!